3. Fejezet

Miután lihegve felszálltam a buszra, egyből észre vettem Gábort és Robit, nem messze a leghátsó kijárattól. Ja, igen. Robi is ebben a kis falucskában él. Vagyis, konkrétan a szembe szomszédunk.
Oda mentem hozzájuk és leültem az előttük lévő üres ülésre. Magam mellé raktam a táskám, majd hátra fordultam hozzájuk.
-Neked meg mi történt a fejeddel?- húztam el a számat, mivel hogy, Robinak egy fehér kötés díszelgett a homlokán.
-A húgom.- legyintett, amolyan 'tök mindegy' stílusban.
-Melyik?- kérdezett vissza Gábor. Tudni illik, Robinak van két nővére és négy húga. De tudjátok mi itt a csavar? Az, hogy majdnem mind más-más apától van.
-Fanni, megdobott egy műanyag süti sütővel, mert úgy gondolta nem fog fájni.- forgatta a gyönyörű zöldeskék szemeit. Fanni a második legfiatalabb. Éppen most (ha jól tudom) öt éves. Egyszer találkoztam vele, és amikor azt mondtam nem kérek a műanyag sütiből, majdnem kidobta vele a szemem. Szóval, egy kicsit erőszakos a csaj. De én is az lennék, ha lenne négy nővérem és egy bátyám.
-Á. Ma akkor stúdiózunk?- váltottam témát.
-Jupp!- bólintott Gábor.
Na, had meséljek nektek erről a stúdiózás dologról.
Aki nem tudná, Gábor, Robi, Bence, Kata és én, egy INFINITY nevű/című bandát alkotunk. Még kilencedikben kezdtük és azóta megjelent két kislemezünk, és most (végre-valahára) elkezdjük az első igazi, nagy, ALBUMUNKAT!!!
Nem is tudom elmondani mennyire izgatott vagyok. Na, és azt az albumot fogjuk felvenni a mi kis stúdiónkba. Persze ne képzeljetek semmi, amerikai filmes hiper-szuper, modern stúdiót, ahol nap mint nap össze futunk Rihannával meg Taylor Swiftel. Nem. Ez egy kicsike kis hely egy régi üveg gyár helyén, amit mi (és persze pár hozzáértő okos ember) építettünk át. Vagy legalább is egy részét. Először is van egy kis terasz szerű placc, ahová beraktunk egy kis kerek asztalt és pár darab párnás széket és padot. Általában itt szoktunk kajálni meg instant dalt írni. Ezután a falmentén van egy ajtó ami egy kis szobába vezet. Ez a szoba tényleg elég kicsi. Pont olyan széles mint egy átlagos méretű íróasztal. Ezt onnan tudom, hogy pont van benne egy amin van egy monitor szerű monitor, és egy, most figyelj: hangkeverőpult szerű billentyűzet. El nem tudnám magyarázni hogy működik de még csak azt sem, hogy hogy néz ki. A kis szoba másik végében egy két személyes kanapé van, amit meglepő módon, az ülésre használunk. Ha még beljebb megyünk, egy ajtón keresztül, végre elérünk, a végre rendes szoba méretű helyiségbe ami végre már a stúdió. Ebben a helyiségben minden hangszer van amit csak el lehet képzelni: gitárok, dobok, szintetizátorok, mikrofonok, mindenféle fúvós hangszer stb... . A falakon körben szőnyegek, hangszigetelés gyanánt.

Miután megérkeztünk a suliba (hála istennek, a buszmegálló pont a sulival szemben van.)
Bementünk az épületbe, majd elindultunk felfele a lépcsőn.
-Gondoltatok már rá, hogy milyen király lenne, ha lenne itt egy lift?- elmélkedett Gábor, de választ nem kapott mivel oda lépett hozzánk Kata.
-Találjátok ki, kivel jár Toth Johanna!- karolta át a nyakamat vigyorogva.
-Az ki?- kérdezte Robi. Igen, nálunk ez így működik. Kata és Anna mindent tudnak, mindenkiről a sulinkban, a fiúk pedig semmit, senkiről. Én meg pont a határvonalon állok. Mivel általába tudom kiről van szó, csak nem tudok róla semmit. Így nem is csoda, hogy én fordítottam a két fiúnak mellettem:
-Az a tizedikes, bögyös csaj, aki mindig befonva hordja a haját.- mondtam miközben a szekrényemhez léptem.
-Amúgy, milyen óránk lesz?- kérdeztem mellékesen.
-Az most nem érdekes!- legyintett Kata.
-Miért, akkor egy suliban mi a fontos?- nézett maga elé Gábor, de ez ismét költői kérdésnek bizonyult, mivel senki se válaszolt. Helyette Kata folytatta:
-Szóval, Johanna összejött... dobpergés... Danival!
-Mármint a mi Daninkkal?- emeltem fel a szemöldököm.
-Aham! A kis stréberrel!- mondta hangosan Kata, de sajnos Dani pont abban a pillanatban ment el mellette.
-Ó, asszem hallotta.- biggyesztettem le az ajkam. -Szomorúnak tűnik.
-Akkor asszem megyek bocsábatot kérni.- ment el Kata. Így megint ott maradtam a két fiúval.



2.fejezet

Dühösen levágtam magam az ágyamra. Nem utálom a családomat de ilyenkor megbírnám ölni őket. Nem tudom miért kell nekik még jobban elrontani a napomat.
Felültem az ágyamban és az ölembe vettem a laptopom. Megnyitottam pár közösségi oldalamat. Láttam hogy Anna posztolt egy képet rólunk amihez ezt írta:
"Én kis ketteském"
Ezen egyből elmosolyodtam. Anna mindig képes engem felvidítani ezekkel a kis gesztusokkal.
Kb. kilencedik végén lettünk igazán barátok. Az előtt se volt rossz a kapcsolatunk, pont annyi volt hogy köszöntünk egymásnak de semmi több. Aztán valamikor elkezdtünk beszélgetni a suliba és azóta a legjobb barátom. Ő az egyetlen aki tudja minden titkomat és ismeri minden egyes porcikámat. És természetesen ő tudta csak hogy, hogy tudna igazán felvidítani.
A telefonomért nyúltam, majd benyomtam a hívás gombot. Már a második csengésre fel is vette és energiával tele szólt bele a telefonba:
-Szia, cicám!- Anna mindig is így szólított. Fogalmam sincs miért, mivel köztudott rólam hogy kifejezetten utálom a macskákat. Olyan önző teremtmények!
-Szia, Anna!- szóltam bele én is a készülékbe.
-Mizu?- kérdezte.
-Semmi különös, csak elegem van a kis családomból!- sóhajtottam.
-Leszidtak?- röhögött.
-Ne nevess és igen, leszidtak. Apám megint jött anyámmal, Gréta megint okoskodott, Gábor meg természetesen nem segített.
-De miért? Gábor azon kevés emberek közé tartozik aki igazából szeret téged!- mondta Anna és ezen a mondaton akár meg is sértődhettem volna de igaza volt. Mert persze vannak rajongóim az Infinity miatt de csak pár ember van aki tényleg szeret.
-Á! Ő mindig kimarad ezekből a vitákból. Azt mondja csak nem szeretne feleselni apámmal de szerintem csak túl gyáva hozzá.- nevettem el magam. Ezután még egy kicsit beszéltünk, majd elindultam fürödni de Vera a húgom gyorsabb volt így ő előbb foglalta el a fürdőszobát, ezért inkább úgy döntöttem majd holnap reggel fürdök.
Aham, nem volt túl jó ötlet. Mert hogy,
Had írjam le egy átlagos szerda reggelemet:

06:00: Megszólal az ébresztő de én fáradtan kinyomom, és alszok még öt percet
06:05: Még egyszer megszólal az ébresztő és most már tényleg felkelek és gyorsan felöltözök meg megcsinálom a hajam.
06:15: Vitatkozok Verával, hogy nem, nem vettem el semmilyen sminkjét és amúgy is minek sminkeli magát 13 évesen, ha én nem sminkelem magam 17 évesen.
06:25: Elrakok magamnak valami kaját, hogy legalább ne éhezzek + végre iszok egy kávét.
06: 40: Indulás lefele a buszmegállóba, ami 06:50-kor indul és az az utolsó busz nyolc óra előtt, amivel be tudok menni mivel egy kissebb faluban élek, húsz percnyire (busszal) Pécstől.

Na most ebbe az ötven percbe igazán nehéz belepaszírozni még egy tíz de akár csak öt perces fürdést is. Egy átlagos ember mondhatná, hogy a Verával veszekedés elhanyagolható de akkor általában Gréti szokott fürdeni, úgyhogy na. A lényeg az, hogy azzal, hogy fürödtem, sikeresen futnom kellett a busz után vagy különben lekésem.

1.fejezet

Már a töri óra vége előtt tíz perccel jártunk, de Hertes tanárnő még mindig vadul magyarázott. Mellettem Kata a padra dőlve aludt az előttem ülő Anna a füzetébe firkált és a padtársa (Dani, az osztály strébere) pedig folyamatosan jegyzetelt. Remélem majd oda adja a füzetét, hogy lemásoljam, mert kb. óra az felénél lemaradtam. Pedig esküszöm hogy figyelni akartam. De hát nem én tehetek róla hogy valami hülye tanár berakta a törit NYOLCADIK órának! Még hozzá a világ legszemetebb tanárával! Aki még mellé pikkel is rám valmiért.
-Már csak öt perc- gndoltam magamba és nagyon naivan hátra dőltem a székében, gondolván: mi történhet? Ez a ,,nyugodság" kb. 5 másodpercig tartott, mert Hertes tanárnő úgy döntött elrontja a napomat.
-Dácz Lili, táblához! Felelsz!- mondta a maga szigorú, mély hangján. Esküszöm, ha levágnánk a haját kopaszra, elmenne egy ronda férfinek.
-De...- kezdtem volna bele a tiltakozásba, de a tanárnő megelőzött.
-Semmi de! Viszont hogy ha nem leszel itt két másodpercen belül, akkora karót adok hogy nem férsz ki az ajtón!- természetesen, azonnal a táblánál termettem.
-Oké, mesélj nekem egy kicsit John Pershing-ről az ötösért!- kezdte el a feleltetést.
-Hát... Ő egy... Angol... Amerikai... Politikus... Német...- hebegtem össze vissza, közben próbáltam felidézni a töri könyvem, de az egyetlen ami eszembe jutott, a kép volt róla. Úgy hogy nagy levegőt vettem és bele kezdtem:
-John Pershing bajszos ember volt. Kicsit öreg. De fiatalabb a nagy papámnál.- mondtam a lehető leghatározottabban. Ez a felelés legfontosabb szabálya: akár milyen hülyeséget mondasz, mindig légy magabiztos.
Kár, hogy ez itt most nem jött be.
-Dácz! Ha szórakozol nem csak egyest kapsz, hanem szaktanárit is!- fenyegetett még azzal a görbe ujjával.
-Na jó, mond el az I. Világháború helyszíneit a hármasért!- vette kicsit finomabbra a hangsúlyt.
-De tanárnő! Az ötös után nem a négyes jön?- kiabálta be valaki (feltevéseim szerint Robi)
-Ez nem matek óra! De ha nem válaszol a csengetés előtt, két elégtelen kap!- feszültek meg az arc izmai.
-Hát... Amerika, Európa, Afrika és Kína!- jelentettem ki. Örültem hogy ezt vêgre tényleg tudom.
-Kettes, leülhet.- mondta és kinyitotta a naplót.
-De... Hát... Azt mondta hármas!- akadtam ki.
-Addig nem fogok kettesnél jobb jegyet adni, amíg le nem vágatod azt a bohóc hajadat!- jelentette ki úgy hogy közben fel sem nézett a naplóból. Már majdnem vissza akartam vágni valami csúnyát, amikor megszólalt a csengő. Mérgesen vissza trappogtam a helyemre és bedobáltam a cuccaimat a táskámba.
-Történt valami?- dörzsölte meg a szemét Kata, mire én azzal a híres gyilkos tekintetemmel néztem rá.
-Megint feleltetett?- kérdezte, miközben kimentünk a teremből. Persze, hogy Kata átaludta az EGÉSZET! De persze az a hülye tanár csak engem feleltet! Aki nagyából figyel! Nem azt aki végig aludja az órát! Pff!
-Igen, és megint teljes égés volt!- karolt belém hirtelen Anna.
-Az gáz. Hányas?- kérdezte Annak.
-Kettes, de simán lehetett volna ötös is...- forgattam meg a szemeimet.
Ahogy kiértünka suliból, a hideg kora tavaszi idő megcsapta az arcomat, úgyhogy elé húztam a fekete-fehér sálamat. Át sétáltunk a gimivel szembe lévő buszmegállóba és elköszöntünk Annától, ugyan is a szőkeség pont az iskolával szemben lévő házban lakik.
Anna egyke gyerek. A szülei mindketten írók. Az apja teljes állásban és van is egy hat kötetes sorozata ami a Kincsek és Szerelmek címet kapta. (Én olvastam és igen. A könyv pont olyan rossz mint a címe). Az anyja amellett hogy gyerek regényeket ír, egy óvodában dolgozik dadusként. Néha elgondolkodom vajon hogy lett két ilyen embernek hogy lett olyan gyereke mint Anna. Lehet ha nem ezen gondolkoznék, nem kaptam volna kettest töriből. Á, mindegy.


-Kettes!?- tette le Gabi (a mostoha anyám) a sütőből kivett húst az asztalra.
-Hát ez borzalmas! Kislányom! Mindjárt év vége! Bírd már ki a tizenegyedik osztályt bukás nélkül!- háborgott az apám is. Igen kellemes téma ez egy családi vacsorán.
-Nem hiszem el! Bezzeg az Anyád... Ő mindig is ötös volt töriből!- folytatta. De utálom, amikor anyával példálózik. Öt kerek éve halt meg egy autó balesetben, de apa még mindig ő vele példálózik folyamatosan és én ezt utálom. Lehet hogy gyerekes vagyok, de ennyi év alatt se tudtam túl tenni magam anya halálán. Nagyon szerettem. Akkor még New York-ban éltünk. Összesen egy barátom volt. Az anyukám. Ő volt az egyetlen aki megértett, aki nevetett a vicceimen, aki eggyütt érzett velem. Apa gyorsan tovább lépett. Vissza költöztünk a szülőhazájába, Magyar országba, talált magának egy új feleséget, és ennyi. Számára anya már csak egy emlék.
-Nem tehetek róla! A tanár szívatott meg!- védekeztem.
-Ha tanultál volna, nem tudott volna még szívatni!- szólt bele a beszélgetésbe Gréta.
-De azt a leckét csak ma vettük!- néztem gyilkos tekintettel a mostoha nővéremre. Gréta? Ő maga a tökéletesség! Okos, szép ügyes. Tele van barátokkal és már két éve ugyan azzal a gyökér pasival jár, aki mellesleg két évvel idősebb Grétinél. Utálom azt a pasast. Olyan hülye mint egy bot és olyan bunkó mint... nem tudom, mint egy bunkó ember. Nem tudom mit lát benne Gréta hogy már két kerek éve járnak. Egyébkét Gréti egy évvel felettem jár, úgyhogy nem sokára ballag a suliból és remélem a házból is.
-Akkor figyelni kellett volna az órára!- érvel apa. Erre már nem tudtam mit mondani, így hát dühösen fel álltam az asztaltól és feltrappoltam a szobámba.